Bevezetés

Kezdhetném a költő szavaival: „Ős, buja földön gázolok…”, s ez meg is felel a valóságnak. Tolnában a Sió mentén kaptatok fel a Somogy felé emelkedő domboldalra, hogy újra megbizonyosodjam, eltűnt egy település.

Hajdan, nem is oly régen, mintegy 40 éve, még temploma, iskolája volt, s gazdagnak nevezett sváb családok lakták. Mára, csak a Szép família elhagyott háza áll az egykori település szélén, az sem sokáig. Az összedőlés fenyegeti.

A 60-as évek elején még virágzó falu utolsó tégláját is eladták, azt építőanyagként elszállították máshová, s erre a sorsra jutott az Isten háza is. Csak az egykor mellette állt temetőben állnak még gyomokkal övezve a régi sírkövek. Rajtuk háborús hősök és egyszerű családanyák, apák nevei. Néha egy-egy leszármazott még visszajár, hogy virágot helyezzen a sírokra.

Lehet, ma már a térképen sem található a Kölesd - Borjád helységek mellett 1,5-2 kilométerre Somogy felé hajdan elterült helység, Hangos. Szomorú sorsát az okozta: senki nem akarta megépíteni a betonutat rajta keresztül Uzd és Kölesd között, így egyszer csak elfelejtették, mert az út a Sió parton, Borjádon keresztül vitt, amely ma is oly kicsi, illik rá az „isten háta mögötti” jelző, mert nincs temploma a 150 fős közösségnek.

Hangos egykori helyén mélyút vág keresztül, egykori villanypóznák szegélyezik még, rajtuk a sorszámok. Helyenként már csak a gyámoszlop árválkodik, a pózna nemesebb sorsra jutott.

A vízmosás vájta, gazzal benőtt út két oldalán az egykori telkek, ma szántóföld, vagy bozót jelleget öltenek. Ahol nagyobb területet egybe tudtak nyitni, ott művelik, míg a bozótos részen hosszan nézek farkasszemet egy általam felriasztott, megrettent őzzel, aki csak lassan eszmél, idegen jár a világában.

A terület a svábok betelepítése előtt már sokkal régebben, az ókori időkben is lakott volt, hisz Hangos-pusztán aranykincsleletet is találtak a régészek. Tudjuk, hogy a Sió mellett, az eredeti meder partján kelták éltek. Önkéntes régészek még ma is bóklásznak a már lassan végleg eltűnő, helyenként mocsaras földeken, s nem is eredménytelenül. Tudjuk, hogy a rómaiak is itt hagyták nyomaikat, biztosítva a dunai limes hátországát. Ma azonban, csak az elhagyott körtefa ad gyümölcsöt az erdei vadaknak.

Miért is mesélem mindezt el így bevezetőben. Csak arra hoztam meseszerű példát, hogy hogyan, mily gyorsan változik a környezet körülöttünk. Ami tegnap település, ma bozótos erdő. S a változással együtt jár a feledés is. Vajon tudjuk e pontosan, kik éltek itt, e gyönyörű, gazdagon-termő, szívünknek kedves táján a világnak előttünk 50-100 éve, 500 vagy 1000 évvel régebben, időszámításunk előtt, vagy netán még korábban?

Mindenki előtt ismert, hogy a honfoglalást történetíróink 895-re teszik, mikor is az előtte szövetséget kötött, s a vezérséget Álmos törzsének vezetői kezébe tevő 7 törzs korábbi lakóterületét feladva nyugatra nyomult. Verecke híres útján teljes állatállományával és pereputtyával új hazát mondáink szerint akár csellel, akár erőszakkal keresve jutott a Kárpát – medence területére. Már Fettich Nándor – híres régészünk is 1500 éves, helyi történelmünkről beszél hivatkozva helyesen neves történetíróinkra.

Előtte Etelköz és Levédia nevei ismeretesek, ahol nem kevés ideig, évszázadokig élt a magát magyarnak nevező népesség, amelyet végül a nagy népvándorlás kései fázisában, sokak állítása szerint a besenyők hatását is elszenvedve hagyott oda. De mennyire adhatunk hitelt a Strabónt is segítségül hívó véleményeknek, amelyek a Kaszpi-tenger mellékén villantják fel szkíta őseink táborhelyeit? Vagy milyen igazságtartalommal bír a párthus rokonság?

Iskolás korunkban három vidék is felmerült tanulmányaink során őshazaként: a Volga-Káma folyók vidéke, Közép-Ázsia, és Nyugat Szibéria. Jól emlékezünk vajon ezekre?

Az őstörténet kutatás legnagyobb problémáját az okozza, hogy nincsenek írásos emlékek.

Az írott történelem kezdetén őseink az Ural hegység vidékén, Nyugat Szibériában éltek, viszonylag távolabb a fejlettebb írásbeliség kialakulásától. Az ókori szerzők sem szolgáltatnak épp ez okból feljegyzéseket róluk. Csak a szteyeppi vándorlás kora az amelytől, ha nem is bőségesen, de rendelkezünk bizonyos őseinkre utaló feljegyzésekkel.

Írások nélkül más tudományokat kell segítségül hívnunk, hogy múltunkra utaló nyomokra leljünk.

Ilyen a nyelvtudomány, a lingvisztika, amely a nyelv fejlődésén, alakulásán keresztül juthat bizonyos eredményekre.

Persze a nyelv fejlődése nem esik mindig és mindenkor egybe egy nép történetével, annak fejlődésével, de változásaiból adódóan levonhatók következtetések a nép anyagi szellemi környezetének, fejlődésének milyenségéről.

Sok minden befolyásolja azonban a tényszerű megállapításokat. Részben a nomád népek szétválásának, összeolvadásának gyakran bekövetkező tényei, részben az együttélésből adódó nyelvcsere homályosítja el ez időtávban éleslátásunkat.

Bár a régészet, az archeológia felszínre hozza a korabeli anyagi kultúra emlékeit, ezekből arra következtetni, hogy milyen nyelven beszélt a nép, nem lehet. S újabb problémát okoz, hogy egy régészeti kultúrkörön belül több népcsoport is szerepel/het, hiszen nomád voltuk általában hasonló fegyverzetet és díszítőművészetet eredményez.

Nehéz tehát egymásnak pontosan megfeleltetni a nyelvészet és a régészet eredményeit is.

Fentiek tükrében nem csodálkozhatunk, hogy történetünk ez időszakát viták jellemzik.

A fő kérdés ezekben, hogy származásunk finnugor vagy török eredetet hordoz e magában.

Egyik nézet az ős-európaiság, míg a másik a nagymúltu, keleti történeti népekhez tartozás tudatát adta. A vita ma is folyik. A középiskolákban pedig a következőket tanítják:

Az i.e.IV. évezredben, az ún. „Uráli korban” a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek az Ob folyó vidékének erdős mocsaras területén éltek, halász vadász életmódot folytattak é paleolitkori pattintott kőeszközöket használtak. Íjat, nyilat ismerték.

E korban szakadtak le tőlük a szamojédok – észak-kelet felé vándoroltak el -, kiknek nyelve másirányban fejlődött tovább.

A következő évezredben a déli szomszédokkal való érintkezés következtében elterjedt a csiszolt kőeszközök használata. Ezt neolit kornak is nevezzük. A jobb eszközök eredményesebb halászatot, vadászatot tettek lehetővé, ez pozitív hatást gyakorolt a népszaporulatra. S a növekvő népesség nyugat felé terjeszkedett, átkelt az Ural hegyvidéken, benyomult a Volga-Káma folyók vidékére. Nem tudjuk azonban mindez pontosan mikor történt, hogyan, s mennyi idő alatt jutottak eleink Baskiriába, de hogy török népek közt élhettünk, a nyelvi hatások igazolják. A nép vándorlását a török népek mozgása váltotta ki. A VI-VII. században már itt találjuk őseinket – beszélt nyelvükre permi nyelvi hatások igazolhatók, akik a VIII. században átkelnek a Volgán és elfoglalják a folyó és a Don folyó közti területet, amelyet Levédiának ismerünk. E korban a kazárok voltak legjelentősebb hatással népünkre, a kagant valószínűleg fejedelmünkként tiszteltük. A kettős fejedelemség (kende-gyula) is kazár mintára jött létre. Állítólag a székelyeknél a középkorig fennmaradt rovásírásunk is kazár alapokon nyugoszik. De ez időszakban ismerkedtünk meg a földműveléssel, gazdálkodással is.

Pontos oka ismeretlen, de nyugatabbra húzódva lazítottunk a kazár szövetségen, új hazánk Etelköz(folyóköz) néven ismeretes, amely a Duna és a Dnyeper közti sztyeppés területet jelentette. Ekkor csatlakoztak őseinkhez a kabarok, akikből a VIII. törzset szervezték meg, s akik segédhadként küzdöttek a hódításoknál.

A nép zsákmányszerző hadjáratokat is vezetett a környéken lakó szlávok ellen, de a Kárpát medencébe is eljutott, biztos adatunk 862-ből van erről. Az egymással szembenálló frankok és morvák egymással felváltva kötöttek szövetséget a velük – zsákmány reményében – zsoldosként harcoló magyarokkal.

Végül elérkezik a szorosabb törzsszövetség ideje, amelyet Álmos törzsének vezérsége alatt kötnek meg, s Árpád vezérletével bekövetkezik a honfoglalás. Dióhéjban ennyi a középiskolás magyar őstörténet, a türténelem honfoglalásig terjedő szakaszának lényege. Oly egyszerű és logikus. De így volt e valójában? S a történetet milyen mellékágak gazdagítják? Valós-e a kettős honfoglalás elmélete? Mi a helyzet az onogurokkal, a fenti összefoglalóban nevük sem említik?

Hogyan, pontosan milyen utat bejárva kerültek ide eleink az etelközi, korábban don-vidéki, vagy uráli őshazából, miért ezt a finnugor családból származó nyelvet beszéljük? Milyen rokonsági viszonyban állunk a területen egykor hatalma teljében állt avar birodalommal, vagy milyen szoros a közismert kapcsolat az egykori hun fejedelem, az Isten ostorának is nevezett Attila nemzetsége és közöttünk, hogyan kell viszonyulnunk – ha említésre kerül – a szittya-szkíta néphez, van e közünk az egykor itt élt keltákhoz, szarmatákhoz. Van e közünk az első ismert történelmi civilizációt létrehozó sumérokhoz, vagy szabírokhoz?

Hogyan kapcsolódik mindehhez Erdély és a székelyek népe? Mi a helyzet a székely-magyar rovásírással, melyet sokan ősiségünk jeles bizonyítékaként kezelnek, s egyesek még az egyiptomi hieroglifákat is e kulccsal vélik olvashatónak?

S a vélemények gazdagsága nem nélkülözi a már-már fantasztikusnak is nevezhető elemeket sem. Japán rokonságunk nézete a kilencszer csavarodott DNS lánc nyomán politikai viharo-kat is okozott, vagy hogy őseink egy messzi csillagról, a Szíriuszról jutottak ide, s kapnak mába nyúló útmutatást.

Az alábbi munkában a szerzői-szerkesztői kollektíva kettős célt szeretne megvalósítani:

Összefoglalni, amit Európa köldökéről, a Kárpát-medence múltjáról a történelem, s a kapcsolódó tudományok ismernek, valamint áttekinteni, amit ma elődeinkről, a honfoglaló magyarokról tudunk, sejtünk pontosan addig a pontig, amíg birtokba nem vették véglegesen mai hazánk területét.

Tarts velünk tisztelt Olvasó, s derítsd ki a magad, s családod számára, a sokszor egymásnak is feszülő forrásanyag közti nyomozásban, melyek a magyar nép, s a Te hiteles gyökereid!

Paleolit kor a Kárpát medencében

Európában, így a Kárpát-medencében is a XIX. század második felében, 1870 után indult meg az őstörténeti kutatás. Magyarországon ez elsőként Róth Samu főiskolai tanár nevéhez fűződik. Ő a Szepesség néhány barlangjában végzett eredményes kutatásokat. A később róla elnevezett Óruzsini Nagy-barlangban talált pleisztocén-kori tűzhely, valamint a Haligóci barlang (Mnichová dolina dira, Szlovákia) aurignaci eszközei voltak az első magyar őskori leletek. E leletek javarészének korát az akkori tudomány geológus képviselői persze kétségbe vonták. Munkásságának elismerését csak jóval halála után Kormos Tivadar és Hillebrand Jenő vívta ki. A leletekkel szembeni majdnem ellenséges izű kétkedés gátolta a rendszeres kutatások megindulását. E szkeptikus hangok ellen a harcot Herman Ottó – tán az utolsó magyar polihisztorok egyike – korának népszerű alakja vette fel. 1891-ben Miskolcon, házépités közben pattintott kőeszközök kerültek a felszínre. A geológusok részéről tapasztalt elutasitó magatartást azonban csak évtizedekkel később a Kadic Ottokár vezette Bükk-hegység barlangjaiban végzett eredményekben gazdag ásatások változtatták meg. Az ottani Szeleta barlangból előkerült gyönyörűen megmunkált babéralakú lándzsahegyek oldották csak az itthoni ellenállást, ugyanakkor nemzetközi ellenkezést kiváltva, mivelhogy a külhoni szakemberek túl tökéletesnek itélték a lándzsahegyeket, hamisitásnak bélyegezve azokat. Kadic és Hillebrand további ásatásokkal vette fel a harcot a tévhit ellen. 1907-12 között hozták napvilágra Tata, Istállóskő, Peskő, a Szeleta-, a Jankovich-, a Pálffy-, a Balla-barlang és a pilisszántói kőfülke leletanyagát. Igy vált ismertté, hogy a mai Magyarország területén a moustiéri, az aurignaci, a magdaléni kultúrák korában is éltek emberek. Nem minden bonyodalom nélkül alakult azonban a régmúltról kialakított képünk. Csak az utóbbi évtizedekben végzett ásatások eredményei döntötték el véglegesen, hogy a Bükk-hegység és a Dunántúli-középhegység lelőhelyei – amelyeknek vezéreszköze a már említett babéralakú lándzsahegy nem sorolhatók a solutréi lelőhelyek sorába. Ezek származásukat és korukat tekintve is különálló kultúrát képviselnek: a Szeleta-kultúrát, amelynek eszközei csak előállításuk módjában hasonlítanak a solutréire, annak technikáját hordozzák. Míg a lelőhelyek jó része a már említett kultúrák fellelt eszközeivel a Bükk-fensíkon található, Talán kissé szegényesebb, de szakmai szempontok szerint ugyanolyan értékesek a dunántúli lelőhelyek is, ahol a keleti eredetű gravetti kultúra emlékei is előkerültek. Világviszonylatban is szinte egyedülálló a lovasi őskőkori festékbánya leletanyaga és jelentősége.

Neolit a Kárpátok közt

Az újabb kőkort a korábbi halász-vadász gazdálkodással szemben már a földművelés jellemzi. Miután ez a foglalatosság megkívánja a művelt terület közelében tartózkodást, állandó jellegű telepek jöttek létre, s a lakosság hosszabb időn keresztül egy helyben maradt.

Legalkalmasabb lakóhelyeik a folyóparti árvízmentes dombhátak voltak, mert a közlekedést, kereskedelmet a szállításra szinte kizárólag alkalmas vízi utak biztosíthatták. A folyóktól távolabb fekvő területek ebben az időszakban még nem népesültek be, ott neolitikus leleteket nem találunk.

A neolit- újkőkor egyébként abban válik el élesen a mezolit és paleolit – középső -, ill. régebbi kőkortól, hogy a használati tárgyak előállításában új, eredményesebb, finomabb technikákat, technológiákat alkalmaz.

Míg korábban a pattintásos módszerek voltak szinte általánosan elterjedtek, addig e korban előtérbe kerül a kő csiszolása, általánosabbá válik az eddig ritka átfúrás, amely módszereket csonteszközöknél már .korábban is alkalmaztak.

A csiszolást és fúrást is főként kvarchomok alkalmazásának segítségével valósították meg.

A korábbi időszakban is készítettek könnyebben megmunkálható anyagokból, fából, bőrből, növényi rostok felhasználásával tartó és ivóedényeket, amelyek formáját és mintázatát a később a nem kellően vízálló fonatolt edények agyaggal való kibélelése során felfedezett anyagedények is követik. Ezek törékenysége, nehezen szállítható volta is igazolhatja a már letelepült életmódot.

A Kárpát-medence legkorábbi kőkori kultúráiról a tudomány azt állapította meg, hogy a szomszéd területekről származnak. Legkorábbi megjelenésük i.e.3500-tájára tehető.

A Balkán felől a Körös kultúra érte el a Kárpát medencét, főként a Tiszántúlon. Északnyugat felől a Duna mellékére és a Dunántúlra a vonaldíszes kerámia kultúrájának népe telepedett le.

Ennek származéka később az északi részeken az ún. zselízi kultúra, ill. rokon az északkeleti hegyvidéken az ún. bükki kultúra.

Alig hihető azonban, hogy ez az általunk is kedvező fekvésű, gazdag flórával és faunával rendelkező termékeny terület ezt megelőzően lakatlan lett volna.

Lakottságot bizonyítják, s ebből a szempontból rendhagyóak a román régész, Vlassa által 1961-ben feltárt Tartaria-Alsó-Tatárlaka-i (Erdély) kerámia-leletek – részben nyakba akasztható táblácskák, részben kisebb idolok. A képen a következő zavarbaejtő emlékek egyikét. láthatjuk, amelyek a rádiokarbonos vizsgálat szerint 7200 évesek, tehát a legkésőbbi mezolithoz, vagy legkorábbi neolithoz sorolhatók.

rovásírással. A rovásírást itt akár gyakorolni is lehet.Sarlós Isten. Némi hasonlóságot mutat e kerámiával a Tordoson talált gyagszobrok együttese, valamint az archaikus krétai leletek.

Ide csatlakozik a szegváron fellelt agyagszobrocska:

A közelmúltban másutt is találtak Romániában-Erdélyben hasonló írásos emlékeket.

Az egykori közös, vagy kapcsolódó kultúrára utalhatnak a paleolit, azaz kora kő-korból származó kerámialeletek mintázatai.

Hasonló korból keltezi fellelt írásos emlékeit a Jugoszláv területen fellelt Vinca-kultúra.

További érdekes kapcsolat az avaroké és a szkítáké is.