AZ ÓKORI EGYIPTOM TÖRTÉNETE 1.

Luft Ulrich

Egyiptom természeti áttekintése:

          Egyiptom a Marokkótól Pakisztánig terjedő arab-iszlám világ középső részén helyezkedik el. Tulajdonképpen hídország, mert a Színai-félszigeten keresztül Ázsia felé teremt kapcsolatot. Földrajzi helyzetének jelentőségét csak növeli a Szuezi-csatorna, amelytől keletre fekvő terület már Ázsiának számít.

          Kelet felől tehát a Színai-félsziget határolja, északkeleten egy földhíddal rendelkezik Mezopotámia felé, északra a Földközi-tenger található, nyugatra a Szahara, vagyis sivatagi zóna, melyet Líbiai-sivatagnak nevezünk. Alexandriától 400 km-re nyugatra húzták meg egyenesen a határvonalat. Dél felől egy másik sivatagi zóna határolja, az Arab sivatag, mely a Vörös-tengerig fut.

          Az országnak tehát csak keleten és északon vannak természetes határai. Délen hosszú szakaszon a 22°-os szélességi körön, nyugaton pedig nagyobb részben a 25°-os K-i hosszúsági körön húzódik a határvonal. Kiterjedése 1 001 449 km², amely Magyarországnak több, mint tízszerese. Ebből azonban csak 38 700 km² lakható és mezőgazdaságilag hasznosítható terület, a többi része, 97 %-a, terméketlen sivatag, félsivatag. Lakossága 65 millió, az elmúlt időben szaporodott meg ennyire.

Egyiptom tájai:

A nyugati sivatag kb. Egyiptom 2/3-át foglalja el, mintegy 700 000 km², és a Szahara keleti részéhez tartozik. Több egységre tagolódik: 

-          Marmarican-plató: a Földközi-tenger partjától délre fokozatosan emelkedik ki, és a Quattara-mélyedésig terjed.

-          Az Északi-mészkőplatótól délre a Wadien-Natrúntól a Szíva-oázis irányába egy mély fekvésű terület alakult ki, mely átnyúlik Líbia területére. Tengerszint feletti magassága 100 m alatt van. A Quattara-mélyedés és a Szíva-oázis is ebben a térségben fekszik. A Szíva-oázis legmélyebb pontja 17 m-rel fekszik a tenger szintje alatt (depresszió = mélyföld), ahol 10-15 sóstó található.

-          Líbiai-sivatag: A Szahara legnagyobb sivatagai közé tartozik, 90 000 km². A Szíva-oázis déli részétől húzódik a Gilf-Kebír platóig. A sivatag itt emelkedik heggyé.

-          Egyiptomi mészkőplató oázisokkal: Ez északon a Quattara-mélyedésig terjed. Nyugaton a homoktenger határolja, keleten a Nílus-völgye, itt található a Dakhla-oázis, a Kharga-oázis, a Baharijja-oázis, a Farafra-oázis.

A Nílus-völgy 2 szakaszra osztható:

-          Keskeny Nílus Felső-Egyiptomban, mely a déli határtól Asszuánig terjed.

-          Kiszélesedő Nílus Alsó-Egyiptomban, mely Asszuántól a torkolatig tart. Ide sorolandó a Delta területe is.

A keleti sivatag a Nílustól a Vörös-tengerig terjed. 2 fő része van:

-          A Nílus-völgyet övező mészkő- és homokkőplató: a Nílus felé gyakran meredek fallal ereszkedik le, legnagyobb magasságát a Kairó-Szuez vonaltól délre éri el, ez a Galála-plató.

-          Gránitból, gneiszből, kristályos palából álló alaphegység, melyet a külső erők magashegységgé alakítottak. Mindig jelentős kőbányák voltak itt, sőt kitűnő minőségű gránitot és porfirt bányásztak, a fáraók idejében több helyen működtek aranybányák.

Éghajlat:

          A XX. században megépítették az Asszuáni-gátat, mely sok áramot produkál, működését viszont fenyegeti a hátramaradt iszap, ami pedig hiányzik a Nílus-menti földnek. A katarakta természetes adomány, mely akadály a folyó számára, még inkább a hajók számára, mert hajózhatatlan, így a Nílus kataraktáit a hajók megkerülő csatornán kerülték ki. A történelmi időkben a Nílusnak 5 kataraktája volt, csak mivel a Nasszer-tó az Asszuáni-gát mögött található, elmosta az eredetileg 2. kataraktát.

          A Nílus nagyon lassú, Kairótól északra ma 2 ágra szakad, de volt valamikor 7 ága is. A májusi monszun miatt megdagad a Nílus, vízszintje akár 8 méterrel is megemelkedhet. A Nílus medre nagyon mély, de Asszuánnál a 8 méteres szintemelkedés már elég ahhoz, hogy kilépjen a medréből, így a folyó 2 oldalán természetes gát alakul ki. Az egyiptomiak a településeket ezekhez a természetes gátakhoz építették. A folyó melletti áradási sávok 10-16 méteresek lehetnek. A termékeny iszapot lerakja, kiszívja a talajból a természetes sót. A nyári hónapokban végig árad, majd 3 hónap után kezd el apadni, novemberre áll vissza a normális szintmagasság. Az áradás egyben áldás és fenyegetés is lehet. Az ideális szintemelkedés a 8 méter, ebben az esetben áldás, ha ezt nem éri el, akkor kiszárad a föld, ha pedig túlhaladja, akkor elrohad minden. Problémát jelentett, hogy az áradás a legmelegebb évszakokban volt, amikor a nap a legerősebb, így a mezőgazdasági munkák a hűvösebb évszakokra maradtak, míg az aratás a forró nyárra.

          A klíma kg. 300 évig ilyen jellegű volt, majd kezdett megváltozni, ezt jelzi az is, hogy i. e. 3100-ra eltűnt az elefánt Egyiptomból. Az ország klímája tehát sokkal nedvesebb volt régen, mint ma, a Földközi-tenger szintje is alacsonyabb volt, a Delta nem létezett, a Nílus csak később töltötte fel.   

Naptárrendszer:

          Az egyiptomi naptárt az Archaikus Korban rögzítették, i. e. 2770 körül. Az ókori egyiptomiak pontosan meghatározták a napévet az évi áradás segítségével, ez pedig 365 nap 5 óra 48 perc 46 másodperc. Sok szakirodalom született ezzel e témával kapcsolatban, például Parker, Krauss, Leitz is foglalkozott sa naptártémával. Mindegyikőjük felteszi azt a kérdést, hogy miért nem javítottak a naptáron, mert nem volt teljesen pontos a naptárrendszerük.  Az évet az áradásból számították ki, mert 2 áradás között nagyjából 365 nap van. Az áradás szeptember 5-10 között tetőzik, és novemberre teljesen leapad a víz. A 2 két áradás közti időt osztották 12 egyenlően 30 napos hónapra, ezeket nevezzük holdhónapnak. De így még hiányzott 5 nap, ezért még 5 napot raktak a 12 hónap után, ezek az év feletti napok, görögül epagomenák, amelyek ünnepnapok voltak, Ozirisz, Hórusz, Széth, Ízisz és Nephthüsz születésnapját jelentették.

          Azonban nem mindig jött pontosan az árvíz, ezt bizonyítja többek között a Palermói kő, amely az óegyiptomi állami naptár legfontosabb, főként rituális eseményeit és a Nílus áradási szintjét örökíti meg annak a királynak a nevénél, akinek az uralkodása alatt az esemény bekövetkezett. (Schwab-Schlott). Ha nem pontosan érkezett az árvíz, akkor a Sirius csillag feltűnése segített nekik az évkezdet megállapításában. Görög neve Szóthisz, akit gyakran ábrázoltak istennőként. A Sirius csillag mozdulatlan, de egy ideig láthatatlan, és csak július közepén jelenik meg Észak-Egyiptomban. Mivel ez évente nagyjából ugyanakkor történik, amikor a Nílus megárad, a Szóthiszt tekintették az áradás meghozójának. Együtt jelölték az év kezdetét, így Szóthisz istennőt az év megtestesítőjének tekintették. Kb. Kr. e. 28. században jelölték ki évkezdetnek az áradás kezdetét illetve a Sirius csillag feltűnését.

          Az évet 3 évszakra tagolták, ezek mindegyike 4 hónapot ölelt fel. A 365 napos év élén állt az 1. évszak, amely a š3.t hieroglifát mutatja, a szó olvasata pedig 3h.t, vagyis az „áradás”. Következő évszak a pr.t, a „sarjadás”, amikor a szántóföld kijön a vízből, vagyis a víz apad, és elkezdődik a sarjadás. A 3. évszak a šm.w (šmn=forró), vagyis a „forróság”. A naptár egyben mezőgazdasági év is volt, az asztronómikus események csak másodlagosak voltak.

Kronológia:

          Az egyiptomiak időről alkotott képére egyértelműen a ciklikusság jellemző. A lineáris idő nem hiányzik teljesen, mert a legfontosabb feljegyzéseket átvésték kőre, mivel alapvetőnek tartották a hitelességet. A lineáris idő, vagyis az események egymás utániságának felfogása tulajdonképpen Kr. e. 21. században jelent meg, és összekapcsolták a ciklikus idővel. Alapfelfogásukon ez azonban nem változtatott, mert mindig a ciklikus időben gondolkodtak, vagyis hogy a 3 évszak, az év, az idő mindig ismétlődik. A ciklikus idő Ré napistenhez kapcsolódik, aki minden nap ugyanazt az utat járja be az égen és az alvilágban, ráadásul a király uralkodását is a ciklikus idő határozta meg, hiszen a trónra lépéstől a halálig minden uralkodás egy-egy periódus.

Történeti források:

        A történetírás csak a görög klasszikus korban kezdődött meg. Az újkor egyik legkiválóbb angol történésze, Carr fogalmazta meg, hogy mindent lehet történeti forrásnak tekinteni, pl. egy csészét is, hiszen többféleképpen meg lehet vizsgálni:

       -    a környezetben használták-e

       -    volt-e előtte más csésze, ha igen, ez beillik-e a többi közé

       -    mikor találták fel e csésze alakját

       -    importálták-e

       -    ha használták, azt kell kideríteni, hogy mit ittak belőle

Ezt a sort még a végtelenségig lehetne folytatni. Egyiptom esetében írott források hiányában a kerámiára lehet támaszkodni. 

Egyiptom történeti forrásai:

-          belföldi írásos csoport, ami kiterjed az élet minden területére

-          évkönyvek, melyek fontos történelmi eseményeket rögzítenek

-          életrajzok, melyekben magánéleti történetek vannak

-          sztélék, melyeken a királyok beszámolnak tetteikről

-          hettita-asszír anyag, melyekből sok van, de más kategóriát képeznek, mert külföldi nyelven vannak, és az egyiptológusoknak ez problémát okozhat, de mégsem szabad elszigetelődni, vagyis egy országot nem lehet csak a belföldi anyagok alapján megítélni, mert ez a kép nem lenne reális. Sokan foglalkoznak a külföldi anyagokkal, a legfontosabbak Helk, Edel (hettita-egyiptomi levelezések), Kitchen, Redford, Posener.

Értékelhető történetírással először az Ószövetségben találkozunk. Ábrahám, Jákob, József és Mózes írtak Egyiptomról. A próféták hol barátoknak, hol ellenségeknek számítottak Egyiptom szemében.

1. csoport:

Azok a személyek, akik magáról az országról, a történetéről írtak, de nem mindegy, hogy az adott illető utazó volt csupán vagy bnnszülött.

2. csoport:

Görög gondolkodók, akiket Egyiptom megihletett:

-          Hekataiosz: paraszt költő Kr. e. 500 körül írt

-          Hérodotosz: Halikarnasszoszból származott, vándortanár volt, Kr. e. 450 körül írt átfogó   művet Egyiptomról, ugyanis A görög-perzsa háborúk című művében a II. fejezetet Egyiptomnak szánta, az egyiptomi-görög kapcsolatot vizsgálta. Jól ismerte az ország történelmét a 26. dinasztiától saját koráig. Semleges típusú író volt, aki azt írta le, amit hallott, és nem állt senkinek a pártjára, ugyanis úgy vélte, hogy az olvasó dolga az ítélkezés.

-          Polübiosz: igazi történész, aki Kr. e. 2. sz.-ban élt

-          Diodórosz: a jó antikváriusok közé tartozik

-          Sztrabón: Geographica című művében a XVII. könyvet Egyiptom leírásának szentelte, ezzel Eratoszthenész művét is túlszárnyalta

-          Plutarkhosz: az ókor egyik legtermékenyebb írója, sokoldalú gondolkodó volt, Ízisszel és Ozirisszel foglakozott leginkább, leírta mítoszukat.

-          Amianosz: Történeti művének csak a 2. része maradt meg, amelyben itt-otttalálunk utalást Egyiptomra

Egyiptomban élő görögök:

-          Manethón: heliopoliszi főpap volt I. és II. Ptolemaiosz idején, műve teljesen elveszett, azt azonban tudjuk, hogy a királyok sorát 31 dinasztiára osztotta. A mai napig ezt a királylistát alkalmazzuk. Redfort és Helck vizsgálták a legjobban.

-          Charremon: Az Alexandriai Könyvtárban volt tanár, később pedig Néró császár nevelője. Művei teljesen elvesztek (van der Horst 84)

-          Horapollon: Hieroglifica   

A világi és az isteni szférát nem lehet szétválasztani, ez volt az egyiptomiak sajátos világnézete.

3. csoport:

Írók, bölcsészek:

-          Thalész: Hérodotosz Föníciából származtatta, kozmológiájában sémi-egyiptomi utalásokat lehet találni

-          Platón: 6 éven keresztül utazott, volt Egyiptomban is, sokszor hivatkozik rá. (Kákosy 1993) Elismeréssel szól a törvényekről.

-          Apollinosz: latinul írt, leginkább Ízisz misztériumával foglalkozott (Griffith)

-          Heliodórosz: a 3. században élt, története megfelelt a kor ízlésének. A platonizmus folytatója volt, Egyiptomban született.

A 3. csoportra leginkább a „kulturális emlékezet” jelszót lehetne alkalmazni, a zsidó és a görög történetírás is ide tartozik, amit a modern történetírás elődjének tekinthetünk.

Őskor:

          Hoffman írta meg az egyik legértékesebb összefoglalót Egyiptom őskorával kapcsolatban. Ezen a területen az ember a jégkorszak előtt vagy azzal egy időben jelent meg. A jégkorszak kezdetének és végének megjelölése elég bizonytalan, egyes tudósok becslései nagyon eltérnek egymástól. Hoffman szerint a jégkornak (pleisztocén) 20 000 éve lett vége, míg Ball azt mondta 1952-ben, hogy kb. 2 000 000-750 000 éve kezdődhetett, és 10 000 éve fejeződhetett be. A pleisztocén előtt a pliocén korszak volt a meghatározó, amely kb. 10 millió-500 000-ig tarthatott. Jelenleg a holocén korszakban élünk.

          Leakey házaspár tárta fel 1971-ben annak az embernek a maradványait, aki 2 000 000 éve élhetett az afrikai térségben.

-          AUSTRALOPITHECUS AFRICANUS: afrikai majom

-          HOMO HABILIS: kiegyenesedett, munkaképes ember

-          HOMO SAPIENS: okos ember

Darwin is Afrikából származtatta az embert, bár paleolit lelőhelyekre ritkán bukkannak. Hoebler és Hester találtak egy 400x400-as területen 150 kőeszközt.

Az Ókorban két Nílus-ág volt, az egyik a Quattara-depresszióba, másik a Fajjúm depresszióba ment, onnan pedig a Földközi tengerbe torkollt. A Nílus-völgyébe csak elég későn lehetett letelepülni, mert az árvizek nagyon magasak voltak, nem volt hol lakni. I. e. 10 000 körül szűnt meg az utolsó árhullám. A Keleti sivatagban elég sok, és jól kivehető őskori lelőhely található. A vádi magaslatán éltek, eszközök maradtak utánuk. A Nyugati sivatagban egy lóféleség maradványai találhatóak, valamint strucctojások maradványai, amelyeket vizes edényként használtak. A pattintott, kerek vagy háromszögű kőeszközök sem olyan változatosak, hogy kinézetük alapján datálni lehetne őket. A réteges feltárás is hiányzik a sivatagban, ezért a relatív kronológiát sem lehet alkalmazni datálási célokra.

          A paleolitban az ember itt maradt, kimutatható a településük, feltételezhetően a Nílus mentén vonultak észak felé, de ez csak elmélet, amíg relatív kronológiával nem lehet alátámasztani.

          A Neolit korszakába már beletartozik a 120 000-90 000 tartó esős korszak, ami periodikus legeltetést tett lehetővé. A Szahara az esős korszak végén ismét sivataggá vált, ezért az ember ismét visszatért az oázisokba és a Nílus-völgybe (musterion korszak). A nagy változás a kőeszközök előállításában figyelhető meg, a leletek alapján ugyanis bizonyos munkamegosztásra lehet következtetni.

          Az 50 000-30 000 évvel ezelőtti újabb esős periódus következtében ismét kizöldült minden, visszatértek a vadállatok, ez pedig új vadászati szokásokat volt maga után. Éles nyíl és lándzsahegy jelent meg, amivel nagyobb állatokat is el lehetett ejteni (aterien korszak az árvízi lelőhely Bir el-Ater után). A kultúrát egy etnikumhoz kötik a térbeli távolság ellenére. Caton-Thompson ezt még 10 000 előttre datálta. A C14 módszer segítségével a szerves anyag alapján 50 000 évig leget elmenni a datálásban, ezt a korszakot 40 000 tájára datálják.

          Mi a különbség a kultúra és a civilizáció között? Taylor angol antropológus a két fogalmat egymás mellett és különbség nélkül használta, szerinte nincs különbség a kettő között. A német tudósok kezdték le kutatni a kettő közötti különbséget. Szerintük a kultúra az eszméhez és a szellemhez kapcsolódik, a civilizáció viszont az emberi természet uralmához tartozik.

          Khor Mursa, alsó-núbiai lelőhelyről neveztek el egy Alsó-Núbiában és Dél-Egyiptomban kimutatható civilizációt. Szerszámaikra a levált pengék a jellemzőek. Sokféle nyersanyagot dolgoztak fel, változatosak voltak a szerszámaik, bár az egyélű penge volt az általános. Ennek a civilizációnak a tipológiai jellegzetességei közé tartoznak a hegyes, fogazott, véges és oldalas vakarók, amelyeket tisztálkodásra használtak. A bemetszett vagy megcsonkított szerszámok ritkák, fogantyús, fogós szerszámok nem voltak. Azt nem tudni, hogy ismerték-e a hálót és a halászatot. A nagy települések a Nílus mentén csoportosan fordultak elő. Marks írta le pontosan ezt a civilizációt, ő 25 000-15 000 közé datálta. Hasonló eszközöket a Nílus teraszain is találtak különböző magasságban, ezeket Sandford és Arkell fedezte fel.

          A Paleolit után teraszok csak Felső-Egyiptomban képződtek, mert Közép-Egyiptomban elég széles volt a völgy, nem rakódott le. 30 000 után a Szahara kezdett sivataggá válni. A sivatagosodás mát 10 000 évvel azelőtt elkezdődött, és 10 000 körül átmenetileg megállt.

Paleolit:

          Sok alsó paleolitikumi lelet, köztük számos acheuli típusú szakóca helyi kavicsrétegekből vagy azok tetejéről került elő. A Homo erectus rendszeresen megfordult a térségben és számos helyen otthagyta a szakócáit. A folyami erózió legtöbb szakócát és a többi leletet széthordta, így nem egyedi eset, ha acheuli szakócákat találunk a sivatagi területek felszínén. A leletek kora nehezen megállapítható, feltételezhető a 400 000 - 300 000 év, de ez csak találgatás. Núbia prehisztorikus korára vonatkozó ismereteink viszonylag jól dokumentáltak. Acheuli szakócagyűjtemények leginkább az ún. inselbergeken (erodált dombtetőkön) fordultak elő, ahol vastartalmú homokkövet lehetett kivonni. A lelőhelyek a korai, középső és kései acheuli időkre tehetőek. A nyugati sivatagban ismert néhány olyan lelőhely, mely az acheuli korszak végére tehető, különösen a Harga- és a Dahla-oázisban, valamint a Bír Szahára és Bír-Tarfári mellett. Ezek a lelőhelyek a z oázisokat körülvevő meredek lejtőkön helyezkednek el. Mindegyik nedvesebb klimatikus viszonyokkal áll összefüggésben, mely lehetővé tette a gyűjtögető-vadászó életmódot.   

          A középső paleolitikum összetett képet mutat. Egyiptomban a középső paleolitikum beköszöntét a Levallois-módszer megjelenése tükrözi. Ez egy speciális technika, melynek segítségével adott méretű szilánkokat és pengéket lehetett előállítani nyers kovakőrögből. Így jelentek meg a kétvégű lándzsahegyek és a nyeles eszközök.  A kronológia még nem tisztázott, de azért már van némi nyom.  A legtöbb lelőhely Núbiában van, bár bizonyos, hogy Egyiptomban is jelen volt. A megtelepedés legtöbb periódusa alatt a Nyugati-sivatagban léteztek állandó tavak, az elsivatagosodás időszakaiban azonban a térség elnéptelenedett. A kaparók, nyílhegyek és fogazott eszközök a legnagyobb számban jelen levő szerszámtípusok. Ehhez hasonló életforma létezhetett a Nílus-völgyben is, de eddig egyetlen ártéri lelőhelyet sem sikerült feltárni. A Nyugati-sivatag településeivel azonos korú lelőhelyek találhatóak Nazlet Hátirnál és Taramszánál. A középső paleolitikum utolsó periódusában (taramszai időszak) létezett egy markáns, a nagyobb magkövek felhasználását preferáló pengekészítés felé mutató tendencia. Ahelyett, hogy az egyes magkövekből csak néhány Levalois-szilánkot készítettek volna, a magkövekből pengéket tudtak előállítani. Ilyen lelőhelyet találunk például a Negev-sivatagban, ahol a pengékre való áttérést a 45 000 évvel ezelőtt virágzó Boker-Tachtit lelőhely dokumentálja.

          A felső paleolitikus lelőhelyek igen ritkák Egyiptomban. Erre az időszakra eső legkorábbi lelőhely a Nazlet Hátir 4 Közép-Egyiptomban, ahol a kovakőfejtés nemcsak árkokban és bányaaknákban folyt, hanem föld alatti tárnákban is. A bányászati tevékenység hosszú ideig jelen volt, kb. 35 000 évvel ezelőtt kezdődött és 5 000 évig tartott. A Nazlet Hátir 4-ből származó kőleletek már nem mutatják a Levallois-technika nyomait. A cél az volt, hogy egyszerű pengéket állítsanak elő egytalpú magkövekből. A szerszámok között vannak kaparók, vésők, fogazott eszközök, de előfordulnak bifaciális lándzsahegyek és bifaciális szakócák is.

          A kései paleolitikumból számos lelőhely maradt fent Felső-Egyiptomban, amelyek 21 000 évvel ezelőtt kezdtek feltűnni, és kimutathatóak 12 000 évvel ezelőttig. A késő paleolitikus lelőhelyek nagy tipológiai eltéréseket mutatnak. A különböző csoportok között a fahuri (19 500-21 000) és a kubbánijjai (17 000-19 000) telepek a legrégebbiek. A Kubbánijja-vádiban talált növényi maradványok egyértelműen utalnak a szezonális használatra. Rengeteg őrlőkövet találtak itt, amelyeket különböző növények őrlésére használtak. A kőmaradványok között főképp a szemközti leütési felszínnel rendelkező mikropengék találhatóak. Leginkább a retusálással lekerekített, tompított hátú apró pengék dominálnak. A fahuri kultúra szintén mikrolit ipar, nyáron az áradás elől a hegyes vidékre vonultak vissza, ahol a víznek köszönhetően megmaradt a növényzet és az állatvilág. A tavaszi időben visszatértek a folyóparti szálláshelyükhöz, ahol vándorló életet éltek. Négy fő eszközcsoport különböztethető meg. A leggyakoribbak az apró, tompított hátú pengék, majd ezután következnek a lyukasztók, völgyelt és fogazott eszközök. Kaparók is előfordulnak, de sokkal kisebb számban, mint a csonkított pengék és szilánkok. Az árvizek 18 000-15 000 között magasak voltak, ezt a periódust Ballana-Masmas-nak hívják.

          A ballana-szilszilei ipar (15 000-16 000) megkülönböztető vonása az egy- és kéttalpú magkövekből származó hulladékanyag. Az eszközkészlet tompított hátú és csonkított mikropengékből áll. Kimutatható a mikroburin technika használata, egy olyan újításé, mely a Negev-sivatagban is jelen volt. Míg a jó minőségű vésők elég gyakoriak, addig az Ouchtata-retus és a geometrikus mikroliteszközök igen ritkák. A kaparók általános jelenléte nem jellemző. Smith fedezte fel ezt a kultúrát. Összehasonlítható az egykorú európai fejlett iparokkal, nem lehet visszamaradottnak tekinteni.

          A kadani ipar egy mikrolitikus leletegyüttes a 2. katarakta és Dél-Egyiptom között. Érdekessége, hogy három temető is tartozik hozzá. A legfontosabb a Gebel Szahábánál lévő temető, ahol 59 csontvázat tártak fel. Mindegyik a bal oldalán, félig összezsugorodott helyzetben feküdt, fejjel keletnek, arccal délnek. A sírok egyszerű gödrök, amelyek leletanyaga a kadani kultúra végső fázisára, azaz 12 000 évvel ezelőttre tehető. Az 59 személy esetében 24 esetében mutatható ki az erőszakos halál a vágásnyomok alapján. A csoportos temetkezések is erőszakos körülményekre utalnak. Mivel a temetkezések 50 %-a női és gyermektetemeket tartalmaz, ebből arra lehet következtetni, hogy a szahabai temető egy kivételesen drámai esemény mementója.

          A szebili ipar a legelterjedtebb késő paleolitikus ipar. A szebili kőtechnológia jellemzői a nagyméretű szilánkok, valamint a kvarcos homokkő és vulkanikus kőzetek. Ez ellentmond a többi késő paleolitikus ipar kőfelhasználási hagyományainak, így valószínű, hogy a szebili ipart délről betörő csoportok hozták magukkal.

Neolit kultúra:

          I. e. 9000 – 5000-ig terjedő időszak időbeli hiátus, nem találtak egyetlen arra utaló nyomot sem a Nílus-völgyben, hogy emberek laktak volna a Keleti- és a Nyugati-sivatagban. Nincs nyoma a mezőgazdaságra való áttérésnek, mely a levantei térségben már i. e. 8500-tól kezdődően jelen volt. Úgy látszik, hogy az egyiptomi népesség a hagyományos, halászaton, vadászaton és gyűjtögetésen alapuló életformát vitte tovább. Sajnos a Nílus-völgy i. e. 7000-5400 közötti népességét illetően nincs információnk. Két kivételt kell megemlíteni, ezek El-Kab és Kárún. El-Kábnál néhány kisméretű, i. e. 7000-6700 közé datálható epipaleolitikus lelőhelyet találtak. A halászat ekkor már sokkal fejlettebb volt, mint a késő paleolitikus módszer. A visszahúzódó árvízben halásztak. Itt egy mikrolitikus ipar fejlődött ki, a lelőhelyről nagy számban kerültek elő mikrovésők. A kárúni kultúra a fajjúmi B kultúra más néven. Caton-Thompson a mezolitikumhoz rendelte. Ez is egy mikolitikus ipar, jól beleillik a kora neolitikus lelőhelyek technológiai kontextusába. Egy temetkezés ismert innen, egy 40 év körüli nő testét rejtette enyhén zsugorított pózban. 

          A fajjúmi kultúra, mely azonos Caton-Thompson Fajjúm A kultúrájával, i. e. 5450 táján bukkan fel és i. e. 4400 körül tűnik el. A kárúni kultúra és a fajjúmi kultúra közötti technológiai és tipológiai különbségek igen jelentősek. A fajjúmi kőmegmunkálási technológia jól láthatóan a Nyugati-sivatag kora neolitikus kultúráival áll kapcsolatban. Ez az első eset Egyiptomban, amikor a létfenntartás alapját jól láthatóan a növénytermesztés képezte. Hatsoros árpát, tönkölybúzát és valószínűleg lent is termesztettek. A gabonatermesztés közösségi szinten folyhatott, mert a tárolóedényeket egy helyen találták meg.         

          A neolit életformát a Termékeny Félholdról hozták be Egyiptomba, 5500 körül szállt szembe először az ember a természettel, megpróbál uralkodni felette. Növényeket termesztettek, elsősorban gabonaféléket, állatokat háziasítottak, főleg szarvasmarhát. Ezek jelentik a fontos átlépést a neolitba. Az ekét még fából készítették, mint eleinte a kapát is, de kerestek olyan anyagot, amiből jobb munkaeszközt lehet készíteni. A réz felfedezésétől khalkolitikumról lehet beszélni, de Gordon Child a neolit forradalom fogalmát vezette be, amely a társadalmi átformálódás egészét mutatja, a matriarchális társadalomról a patriarchális társadalomra való áttérést.

          Catal Hüyükből ismertek női szobrok, amelyek mintha istennőket ábrázolnának. Egyiptomban is találtak ilyen szobrokat, a vélemény megoszlik róluk. Van, aki azt mondja, hogy nincs vallási jelentőségük, van, aki pedig azt, hogy az ősanya kultuszhoz lehet közük, állítólag alá lehet támasztani vallási hátterüket. A díszítéssel, mint esztétikai kategóriával később lehet számolni, a művészet inkább modern fogalom. Ami a díszítés előtt volt, annak vallási alapon kellett történnie.

          A legrégebbi neolit maradvány Merimda Beni Szaláma lelőhelyről származik. Ezt a helyet Hermann Junker ásta 1928-1939 között. A település a Nílus-delta nyugati peremén helyezkedik el, egy alacsony fekvésű teraszon fekszik. A települést alkotó törmelékhalom átlagosan 2,5 méter mély, és öt szintje van, melyek három fő kulturális szakaszba illeszkednek egy elég hosszú, i. e. 500 és 4100 közötti időszakot felölelve. A nagy területen szétszórva feküdtek a sátrak, de nem volt egy központi épülete. A halottakat eltemették, de tűz felé való irányultságukat nem lehet bizonyítani.

-          1. szint: az Urschicht elnevezést kapta, és jól láthatóan különbözik a többi szakasztól. Erre a kerámiafázisra a halszálkamintás díszítés a jellemző, de ritkán alkalmazzák. Az első szint kőtechnológiáját a szilánkeszközök, valamint számos kaparó- és bifaciális retusált szerszám jellemzi. A gazdaság valószínűleg a növénytermesztésen és a levantei állattartáson alapult. Ami a keltezést illeti, a karbonos elemzés az i. e. 4800 körüli dátumot eredményezett.

-          2. szint: Mittleren Merimdakultur-t nagyobb népsűrűség, fából vagy nádfonatból készült lakhelyek jellemzik. Elterjedtek a fejlettebb technológiát képviselő tűzhelyek, az agyagpadlóba süllyesztett tárolókorsók, és a nagy, magtárként szolgáló, padlóban elhelyezett kosarak. A temetés zsugorított pózban történt. A kerámiák radikálisan eltérnek a korábbiaktól, mivel az agyagot náddal keverték. A formák azonban még mindig egyszerűek. A kőmegmunkálásra a bifaciális eszközök a jellemzőek. A konkáv végű nyílhegy itt jelenik meg először. Továbbra is a növénytermesztés a gazdaság alapja. Ez a kultúra az i. e. 5500-4500 közötti időszakra tehető.

-          3-5. szint: Jüngeren Merimdakultur beleilleszkedik a kerámiaszekvenciába. Az ovális házakat sűrűn egymás mellé helyezték el. A házakban tűzhelyeket, őrlőköveket, süllyesztett vizeskordókat és agyagedényeket rejtő korsókat találtak. Ez a szint i. e. 4600-4100 közé tehető.

Általánosságban elmondható, hogy a merimdai településszervezet egy falusi életforma sajátosságait mutatja. Valószínű, hogy a településen belülre csak a gyerekeket temették, a felnőtteket pedig egy külső területre, amit eddig még nem találtak meg.

Badari-kultúra:

          A Badari-kultúra – az első növénytermesztő kultúra Felső-Egyiptomban – kronológiai horizontja még mindig viták tárgyát képezi. Valószínűsíthető, hogy már i. e. 5600 táján létezett és 3800-ig tarthatott, de ami biztosnak mondható, az, hogy felölelte az i. e. 4400-4000 közötti időszakot. Ez a korszak alig dokumentált. Ez a kultúra tulajdonképpen az Archaikus Kor elődje. Közép-Egyiptomba kelet felől érkezhetett meg a Badari-kultúra. A temetőkben kezd kirajzolódni egyfajta társadalmi rétegződés, a leggazdagabb sírok ugyanis a temető elkülönített része felé koncentrálódnak.

          A Badari-kultúra legjellemzőbb elemei a halottak mellé a sírba helyezett edények. Az összes agyagedény nílusi iszapból készült, melyhez mindig kevertek valamilyen szerves anyagot. Igyekeztek minél vékonyabbra megmunkálni az edényeket. A kerámiák formái egyszerűek, legtöbbjük kerek aljú. Az edények pereme általában fekete, de ez a felület sokkal barnásabb, mint a Nagada I. fekete peremű kerámiája. A badari kerámia legjellemzőbb vonása a legfinomabb kerámiákon alkalmazott bordázott felület, ami azt jelenti, hogy a felszínt először végighúzták egy fésűszerű eszközzel, és csak utána csiszolták, mellyel egy nagyon látványos hatást értek el.

          A kőmegmunkálási módszerek leginkább a településekről ismertek. Alapját tekintve egy szilánk- és pengekészítő iparról van szó, mely néhány bifaciális eszközzel egészül ki. Egyéb termékek között megtalálhatóak a személyes használati tárgyak is, hajtűk, fésűk, karkötők.

          A Badari-kultúrát eredetileg különálló egységnek tekintették, amelyből a Nagada-kultúra kifejlődött, de a helyzet ennél bonyolultabb. Nagada I. sokkal szegényesebb a badari térségben, ez időbeli átfedésre enged következtetni. A badari kultúrában a települések kis falvak mintájára épültek, melyek rövid megtelepedés után tovább vándoroltak. Az építmények nagyon könnyű szerkezetűek, ezért ideiglenesnek tűnnek. A állandó településeknek az ártérhez közelebb kellett feküdniük, de ezeket már nyilván elmosta a Nílus.

          A képzőművészet a Badari-kultúrával kezdődik el, társadalmi igényt fejez ki, a társadalom alapja a fejlett vallásban keresendő, melyet azonban nem tudunk megfejteni az írás hiánya miatt. Kapcsolatukat a keleti kereskedőkkel az áruk bizonyítják. 5500 után a réztárgyak is megjelennek a sírokban, csaknem 1000 évvel később mint a Közel-Keleten.

Nagada-kultúra:

          A predinasztikus kor második nagy fázisa – a Nagada-kultúra – a Felső-Egyiptomban található Nagada-lelőhelyről kapta a nevét, ahol 1892-ban Flinders Petrie feltárt egy több mint háromezer sírból álló hatalmas temetőt. Petrie összehasonlította a korábban ismert egyiptomi temetkezésekkel, és tévesen idegen megszállók egy csoportjának tulajdonította a sírokat. Jacques de Morgan volt az első, aki felvetette, hogy ezek egy prehisztorikus népesség maradványai lehetnek. Végül Petrie állította fel 1920 körül a kronológiát Morgan feltételezései alapján, így őt tekinthetjük a predinasztikus kor atyjának. Petrie megszerkesztett egy kerámiaszeriációt. Ez szolgált alapul egy sorrenddatálási rendszerhez. A különböző díszítésű kerámiák által egy meglehetősen biztos datálást lehetett felállítani. A Nagada-kultúrát is két részre lehet bontani: Nagada I. (amrai) kultúra, illetve Nagada II. (gerzei) kultúra.

          A Nagada I. nagy vonalakban nem különbözik a badari kultúrától. A temetési rituálék és a sírmellékletek nagyon hasonlóak. Az amrai halottakat egy egyszerű ovális gödörbe temették zsugorított testtartásban, a bal oldalukra fektetve, fejjel dél felé, arccal nyugat felé. A halott valamilyen ágyékkötőt viselt. Viszont a korábbi időszakkal összehasonlítva nagyobb, fa- vagy agyagkoporsókkal kiegészült, gazdagabban felszerelt temetkezések jelentek meg. Az amrai kultúra különösen a temetkezési tárgyak típusainak sokfélesége és az ebből következően társadalmi hierarchiára utaló jelek tekintetében különbözik a badaritól. Az anyagi kultúrát illetően a fekete peremű vörös kerámia fokozatosan kiszorult, majd eltűnt. Virágzott a vörösre fényezett kerámia. A legszebben díszített darabok a kerek alakra formázott, fehér színnel festett kerámiák, melyeken geometrikus, állati és növényi motívumok láthatók. Ezek jelentik az ikonográfia kezdetét, melyek majd a fáraónikus civilizáció magját fogják képezni. Az edényeken ábrázolt állatok a folyó élővilágát jelenítik meg, de skorpiókat, gazellákat, zsiráfokat, mungókat és ökörféléket is ábrázoltak. Az emberi alakok is helyet kapnak az amrai világképben, ezek két típusra oszthatók: vadászjelenet és győzedelmes harcos. A sírok és a temetkezési tárgyak nem mutatnak olyan mértékű hierarchizációt, melyet a társadalmi differenciálódást mutató tendenciaként lehetne értékelni. A temetkezési szobrocskák különös figyelmet érdemelnek. Jellemzőek a madárfejű női szobrok, és a hegyes szakállú férfi szoborcsoportok. Általában álló helyzetben vannak megformálva, hangsúlyozva nemi jellegzetességeket. Érett túlvilághitet feltételeznek a szobrok. Ezeknek a tárgyaknak a jelenléte előkelőséget mutat, nem pedig gazdagságot. A Nagada I.-re jellemző másik hatalmi szimbólum a korong alakú buzogányfej, mely általában kemény kőzetből készült. A kemény és puha kőzetek megmunkálásának technikája ebben az időszakban indult fejlődésnek, ez a kézművesség tette Egyiptomot a kő civilizációjává. Nagada I. gazdasági életéről kevés ismerettel rendelkezünk. A háziasított állatok, kecskék, birkák, ökörfélék, sertések megjelennek sírmellékletek között ételáldozatként vagy kis agyagszobrocskák formájában. Árpát és búzát termesztettek, valamint borsót és bükkönyt.

  &n