2006-os, kényszerű svájci-osztrák utunk során megkíséreltem visszatekinteni a terület őskori-ókori múltjába.
 Az Alpok erdeiben, számos tájon élte a jégkorszakot átvészelő emberiség csiszolatlan kőeszközeinek segítségével életét a Magdaléni-korszaknak nevezett időszaknak megfelelően. Nyomait 2000 méter magasságig számos helyen fellelték.
Ugyanakkor neolith korból, a csiszolt kőkorszakból származnak azok a leletek, amelyek dinamizálták az archeológiát.
1853-ban rendkívül száraz időjárás uralkodott Svájcban, a folyók, tavak vize igencsak leapadt. S a Zürichi-tóból kibukkantak az egykori cölöpépítmények, olyanfajta ősi települések nyomai, amelyekhez hasonlók még mindig találhatók napjainkban Új-Guinea pápuáinál.
A "ruten", azaz cölöpfalu 5-6000 évvel ezelőtt épülhetett, amikor a csiszolt kőeszközök mellett már bronzszerszámokat is kezdtek használni. A rengeteg lelet bizonyította, hogy az akkori népesség már művelte a földet (árpa, búza pörkölt magvai), s a fellelt csontokból következett, hogy már háziállataik is voltak (tehén, kecske, juh, kutya). Az akkori ember valószínűleg állataikkal egy fedél alatt élt, tűz körül melegedett.
Aztán, ahogy tovább melegedett az idő a cölöpfalukat elnyelte az emelkedő víz, s a lakosság szétszéledt az egyre lakájosabb tájakon.
Hallstatt(kb.i.e.1500-i.e.450-ig)
 1824-ben a Hochtal-ban, azaz a Magas-völgyben fedezték fel a felsõ-ausztriai hallstatti vaskori temetõt. A város neve szóösszetétel: a kelta só (hall) kifejezésből, valamint a rómaiak által latin állomás, hely (statt) szóból keletkezett.
Miután sok emlék elveszett a keltákról a századok során, a régészet (tudománnyá csak a 19. században váló kutatási mód) lett az európai keltasággal foglalkozó tudomány egyetlen forrása. 1846-tól 1963-ig, a feltárások befejeztéig 1000-2000 sírt tártak fel (a források megoszlanak az adatot illetõen). A temetõ i.e. 6-7. századból származik, és a sírok különbözõ társadalmi osztályokról tanúskodnak.
A harcosok sírjai a hallstatti temetõ egy negyedét teszik csak ki. A nõk sírjai általában tele vannak csilingelõ ékszerekkel, hatalmas fibulákkal. A temetõbeli gazdag sírok gyakran tartalmaztak bronz edényeket: kancsók, szitulék (kancsók befelé fordított peremmel), tálak és kupák; ezek valószínûleg a Földközi tenger térségébõl származnak.
A hallstattban eltemetett személyek egy kora vaskori közösségbõl származtak, akik a közeli kõsóbányákban folytatott bányászatból éltek, mivel a kõsó akkoriban fontos cserekereskedelmi cikknek számított, mert ez volt az egyetlen tartósítószer. A só a szerves maradványokat is hatékonyan tartósította. A környékbeli bányákban folytatott kutatások ruházatot és eszközöket fedeztek fel, valamint egy bányász a só miatt tökéletesen konzerválódott testét is. I. e. 600 környékén egy másik nagy sóbányát nyitottak a Hallstatt - tól nem messze fekvõ Halleinben (közel napjaink Salzburgjához. Salzburg maga is só(s)várat jelent), ami sokkal könnyebben lehetett megközelíteni, ezért aztán Hallstatt hanyatlásnak indult. Az i.e. 5. századtól kezdve egyre kevesebb lesz a díszes sírok száma. Az i. e. 4. században bekövetkezett földcsuszamlás teljesen lerombolta a várost. Ám az elsõ igazán kelta kultúra a hallstattiból nõtt ki.
A hallstatti korszakot napjaink régészei 4 szakaszra bontják: A, B, C, D. A Hallstatt A és B megközelítõleg egybeesik a késõ bronzkorral, kb. i.e. 1200-800.; a Halstatt C a nagyon korai vaskornak feleltethetõ meg, kb. i.e. 800-600; a Hallstatt D kb. i. e. 600-500. között volt. A Halstatt A és B alatt a politikai szervezettség hiánya volt az uralkodó. A 8. sz. alatt az ismert települések egyszerû, jelentéktelen fejedelemségek meglétére utalnak. A Hallstatt C szakaszban egyre gyakrabban jelennek meg az Alpoktól északra fekvõ hegyek és dombok tetején az erõdszerûen megerõsített települések. Következésképpen sok nemesi sír jelzi az egykori várerõdítmények helyét. Az utolsó szakaszban a megtalált sírok közül a leggazdagabbak sokkal inkább nyugaton koncentrálódtak. Ez a nyugatra tolódás azért következett be, hogy közelebb kerülhessenek Massalia görgök alapította új kolóniájához vezetõ kereskedelmi utakhoz, közel a Rajna torkolatához. (Massalia mai neve Marseilles.) A görög nyelvû, keltákról, mint barbár fejedelemségekrõl szóló történetek alapja ez a messaliai találkozás lehetett.
Az i.e. 5. század a hallstatti D kultúra hirtelen kihalásával kezdõdött. A várerõdítményeket egész Közép-Európában elhagyták, megszûntek a gazdag temetkezések. Ugyanebben az idõben más gazdag, harcias népcsoportok fejlõdtek ki az egykori Hallstatt-tól északra.
Ez volt a La Téne kultúra fejlõdése.
La Téne(kb.i.e.450-i.e.15-ig)
A svájci Neuchâtel-tó északi partján fekvõ La Téne-t 1857-ben régészeti telepnek nyilvánították, miután az amatõr régész, Hansli Kopp talált néhány vas fegyvert és épületgerendát a tó iszapjába ágyazódva. A tó ezen területet az 1860-as és 1880-as években lecsapolva és megtisztítva ritka gazdag lelõhelyet tártak fel: emberi maradványok, használati tárgyak, kardok, lándzshegyek, pajzsok tömkelegét. A használati tárgyak hatalmas mennyisége meggyõzte a régészeket arról, hogy La Téne a keltaság legnagyobb kiterjedésének és fejlõdésének legnagyszerûbb példája.
Míg a hallstatti kultúra valószínûleg több népcsoportot foglalt magába, a La Téne kultúrát már határozottan keltának tekinthetjük. A La Téne kultúra az i.e. 5. század folyamán fejlõdött ki a hallstatti kultúra részeként. Ám több különbséget lehet megfigyelni a két kultúra közt. A legfontosabb megkülönböztetõ jegy a La Téne-i kultúra egyedülálló fémmegmunkálási mûvészeti stílusa. Ez a stílus valószínûleg a Meuse, a Neckar és a Majna folyók határolta területen fejlõdöt ki, és egész gyorsan elterjedt. A korszak, amikor ez a mûvészeti stílus virágzott, i.e. 500-tól tartott kb. i.e. 50-ig.
A La Téne kultúra lesz az ami, kiemeli a keltákat a többi európai törzsi szervezettségû nép közül, és igazi civilizációvá tette. Ez a kultúra hozta létre az ókori világ legcsodálatosabb dísztárgyainak jelentõs részét. Állatok, növények és spirális formák örök emléket állítottak a kelták legendájának.
Kétségtelen volt, hogy a rendezett, fegyelmezett rómaiak és a szenvedélyes és fegyelmezetlen kelták közötti konfliktus mindenképpen a rómaik gyõzelmével fog végzõdni. A kelta birodalmak éppen a római hódítás elõtt, a La Téne korszakban érték el legnagyobb kiterjedésüket. A kelták behatoltak az egykori urnamezõs és hallstati kultúrák területére, sõt azoknak határai mögé is. Még a görög és római történelembe is "beharcolták" magukat Róma i.e. 390-i és Delphoi i.e. 279-i elfoglalásával.
A La Téne korszak alatt Európa népei a keltákat nagy szereppel bíró, hatalmas és félelmetes népnek tartották. A kontinensen való terjeszkedésük és meghatározó jelenlétük olyan erõvé tette õket, amellyel Európa népeinek számolniuk kellett. Németország és Kelet-Európa területérõl déli irányban a Balkán-félsziget és Itália, nyugati irányban Franciaország és az Ibériai-félsziget irányába terjeszkedtek. Mielõtt még a La Téne kultúrát véglegesen megsemmisítette volna a Római Birodalom, néhány jellegzetessége a kontinenst elhagyva a Brit-szigeteken épült be az ottani kultúrába. Írországot sosem érték el a rómaiak, legalábbis nincs az ellenkezõjére bizonyíték.
A ma is négy hivatalos nyelvvel rendelkező ország történelme a magyarázat arra, hogyan alakultak ki mára a francia, német olaszajkú lakossági területek és a mintegy 40.000 retoromán nyelvet beszélő kisebbség.
ein frühalamannisches Grubenhaus
Magyar vonatkozások
Magyar vonatkozások új megvilágításban |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az Alpok erdeiben, számos tájon élte a jégkorszakot átvészelő emberiség csiszolatlan kőeszközeinek segítségével életét a Magdaléni-korszaknak nevezett időszaknak megfelelően. Nyomait 2000 méter magasságig számos helyen fellelték.
